Tortuga 2.

"Amikor Samuel Johnson kijelentette, hogy a hazafiság a gazember utolsó menedéke, akkor valójában a nacionalizmusra gondolt. Ez a szó azonban majd Johnson halála után vagy hatvan évvel jelenik csak meg az angol nyelvben. e hely nem alkalmas a két szó eltérő jelentésének filozófiai és filológiai taglalására, legfeljebb annyit jegyezhetünk meg, hogy a hazafiság lényegét tekintve defenzív, míg a nacionalizmus agresszív. Továbbá, hogy az előbbi mélyebben gyökerezik, mint az utóbbi. A hazafiság nem helyettesíthet semmilyen vallásos hitet, míg a nacionalizmus gyakran kielégítheti a gyökerüket vesztett emberek szellemi, sőt érzelmi szükségleteit. Gyakran a gyűlölet következménye; mint Chesterton igen bölcsen mondta, nem a szeretet (amely mindig egyéni és sajátságos), hanem a gyűlölet egyesíti az embereket. Ez is olyasvalami, amit Hitler ösztönösen megértett. ("A nacionálsoviniszta – írta egyszer Churchill hűséges támogatója, Duff Cooper – mindig elsőként bélyegzi árulónak honfitársait." Olyan igazság ez, amely nagyon is ráillik arra, ahogyan Hitler és pártja látta belső ellenzékét, és ahogy elbánt vele.)"

John Lukacs: A párviadal

 

Kétféle ember él a világon: az egyiket az nyugtatja meg, ha járvány idején járványügyi szakértők tájékoztatják hitelesen és informatívan, a másikat pedig az, ha arany váll-lapos ezredesek hallgatják el a járvány terjedésének területi adatait. 

(https://hvg.hu/itthon/20200322_Gomperz_Jarvanypuccs?fbclid=IwAR2FCowiElzSiCP-Pi6qOTLoSOPZCzVX951SiIA9yoDTH6jEFC1wfLCRDJU)

Semmi nem változik, újra belelépünk ugyanabba a folyóba.

A 24.hu cikkéből (szerzője Baksa Roland, https://24.hu/fn/gazdasag/2020/03/13/hiros-asvanyviz-fertozes-bakterium/):

Egy akkreditált laboratóriumban végzett vizsgálat szerint veszélyes baktérium van a Hírös ásványvízben. A cég termékéből 33 ezer palack került az Országos Vérellátó Szolgálathoz. Szerintük a vízzel nincs probléma. A gyártó cég hatalmas állami támogatást kapott bő két éve.

Miközben az ország a koronavírus ellen küzd, megint kiderült, mindig van olyan kegyenc, aki papírtlapú bakancsot szállít. És nem a kitűnő közegészségügyi hatóságok fedezik fel, nem. 

Majd legközelebb. Talán.

 

„Ha békében akarsz élni, teremts békét magad körül”.

(A tizennegyedik Dalai Láma szavai)

...azaz a Szabadság útja: a Függetlenségi háború kirobbanásának bostoni helyszíneinek végigjárása.

A szálláson letettük a kocsit, és felkerekedtünk, először a környéket derítettük fel. Boston egyetemi város, itt van a Harvard, a Berkeley, a Massachusetts Institute of Technology (MIT), és még sok kisebb, mellettünk pl. a Berklee zenei konzervatórium és egyetem épületei kollégiumai voltak. Nincs nyári szünet, legalábbis tele minden diákkal, rohannak egyik óráról a másikra, cipelik a hangszereiket.
 A városra is ez nyomja rá a bélyegét. A belváros történelmi része turistákkal és üzleti, hivatali emberekkel teli, a kijjebb pedig a fiatalok. A népesség vegyes, kéregető sok van, tisztább, mint NY, de nem tiszta város.
A képen a Keresztény Tudósok templomát látni, mellette a könyvtár, olvasóterem és közösségi ház, a szomszéd épületben van a Christian Science Monitor  szerkesztősége. A víztükör egy park hatalmas dísztava, a mi oldalunkon sétánnyal, fűvel és virágokkal.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Trail helyszíneinek felét, úthosszának negyedét sikerült megtennünk estig.

Az egész túra csúcspontja - persze nem tartozik a szabadon bejárható részhez, hanem előre jó jelentkezni, és fizetős is, a hajó, amelyen a Bostoni Teadélután eseményeivel és az odáig vezető úttal ismerkedünk meg, nagyon tetszetős módon.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Tovább az úton:

• 
• 
• 
• 
• 
• 

És a Könyvtár épülete, indulás előtti reggel:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Két napot szántunk az átmenetre, ez is kb 7-800km. Itt nem találtunk olyan klassz kis motelt, mint a másiknál, hanem az egyik útmenti pihenőben kerestünk szórólapokat. Aztán persze nem lett sokkal olcsóbb, de legalább kényelmes volt. Az út elején végig a Nagy tavak utolsó, keleti tagja, az Ontario-tó mellett haladtunk, elég zegzugos a partja, legnagyobb befolyása a Niagara, kifelé pedig a Szent-Lőrinc folyó viszi  a vizét.

• 
• 
• 
• 

Boston közelébe érve egy arborétumban ütöttük el az időt addig, amíg a szállásra bemehettünk.

• 
• 
• 
• 
• 

A szállásunk egy klinkertéglás sorház egyik épületében volt, szállóvá alakították a három szintes házat, a földszinten voltak a  kiszolgáló helyiségek, az emeleteken pedig a szobák. Itt az egyik szomszédos lakást is hozzácsapták, de a szobák méretével nagyon takarékoskodtak - amennyit itthon tartózkodtunk ebben a két napban, nem is volt szükség nagyobbra. Csak a kofferokat kellett átlépni időnként...

 

Az első amerikai utunkon, amikor először kijutottunk a Grand Canyon szélére, belenéztünk a majd ezer méteres mélységbe, a mélyben alig láthatóan kanyargó folyóra, a légben keringő keselyűkre és az irdatlan sziklafalakra, a szó szoros értelmében elállt a lélegzetünk. Ugyanilyen élményben volt részünk ezen az úton is, amikor a Niagara vízeséshez értünk, nem az első pillantáskor, hanem, amikor az aljára odaálltunk. Fentről láttuk a sok vizet eltűnni, a párát felemelkedni, ami lenyűgöző volt, de az igazi megdöbbenést az okozta, amikor megálltunk lent, és tőlünk pár méterre hatalmas robajjal és orkánszerű szelet okozva ért földet az az elképzelhetetlen víztömeg.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mindkét este ugyanannál az olasz családnál vacsoráztunk, pizzát, sült csirkét. Nagyon ízletesen készítették, ami várható volt az állandóan foglalt asztalokról is.

Innen az útirány Boston, lazán, két nap alatt megyünk át, nézelődünk, és pihenünk.

Úgy látszik, vonzanak az öregedőfélben lévő emberekről szóló filmek. No és a beharangozása is tetszett, jó humorúnak tűnt belőle.

A humorával nem is volt baj, azt kaptuk, amiért odamentünk, egy szórakoztató, beszólásokkal, helyzetkomikumokkal teli filmet arról, hogyan csiszolódik össze két igen távoli generáció - ha elég nyitottak egymásra. Ehhez pedig mindössze annyi kell, hogy nem 'vén hülye' a hetvenéves, és nem 'nyálas mitugrász' a huszonéves. Mint tudjuk, Hollywoodban ez a fajta elfogadás mindennapos, így lehet tovább görgetni a történetet a valódi problémák és az élet drámái felé.

A színészi alakítások meggyőzőek, a két főszereplő önmagában is elvinné a filmet: Anne Hathaway céltudatosan önző cégalapító és ügyvezető, Robert de Niro pedig elegánsan szemlélődő, mindent látó és észrevevő, a száját diplomatikusan tartó gyakornok, aki azonban hamar megtalálja a hangot a cég fiatal gyakornokaival. A generációk találkozása rengeteg humor forrása lehet, ezzel a lehetőséggel a filmben jól éltek. Pár nap, és az idős gyakornok tapasztalata megmutatkozik, és közvetlenül a nehezen elviselhető, kiszámíthatatlan igazgatónőhöz kerül. Ez a pozíció lehetőséget ad arra, hogy belelásson annak magánéletébe, és a cég működésének kulisszái mögé is. Mindenhol akad olyan, amin összevonható a szemöldök, Robert de Niro nagyon érzékletesen mutatja be az ilyen helyzetben egyedül korrekt viselkedést, a távolságtartást és a 'nem lát a szem, nem hall a fül' attitűdöt. Az itt látottak azonban nagyon jól jönnek a számára, amikor elszabadulnak a dolgok, és főnöke hozzá fordul.

Anne Hathaway-nek nagyon jól áll az akaratos, céltudatos főnöki szerep. Amilyen gyerekes duzzogást produkált a Neveletlen hercegnőben, annyira hiteles volt számomra ebben a szerepben. Azt a főnöki hibát követi el, amit sokan rajta kívül: a cég minden folyamatán rajta akarja tartani a kezét, ettől elfolyik, és ő válik a továbblépés legfőbb akadályává - arról nem beszélve, hogy ezt az attitűdöt a családi élet és az emberi kapcsolatok  szokták megsínyleni.

A film végével egyáltalán nem vagyok kibékülve, a megoldás nagyon hollywoodi, túl nyálas és rózsaszín. Az életben nem így oldódnak meg a problémák, ahogyan itt tették. Ráadásul az főnöknő édesanyjával való viszonyát is elnagyolták, arra a kapcsolatra ráfért volna az - akár didaktikus - pont kirakása.

Ezt leszámítva jól szórakoztunk, de az elszalasztott lehetőségek miatt feledhető moziban volt részünk, kár érte.

 

 

Reggel egy kétnaposra tervezett út várt bennünket, ezért időben elindultunk Észak felé, el az Arlingtoni Temető mellett, a több számjegyű utakat preferálva az autópályákkal szemben.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nagyon érdekes volt találkozni a kisvárosi élettel többféle formájával, megszállni egy kis motelben az út szélén, bemenni az egyetlen kocsmába vacsorázni és reggelizni, és figyelni a környékbelieket meg a betérő kamionsofőröket.

Újra itt az ősz, újra itt a Textúra, ezúttal azonban a Magyar Nemzeti Galériában. Megállapítható, hogy egy jó kezdeményezésnek mindegy a helyszín, ugyanolyan élvezetes és ötletes volt, mint a Szépművészetiben tavaly és azelőtt az ötletadó Ganymedes.

Az ötlet egyszerű, kérj meg tíz írót-költőt, hogy keressenek egy-egy képet a Galériában, írjanak valami rövidet, ami arról eszükbe jut, majd adja ezeket elő egy-egy tehetséges színész ott, az adott kép előtt. Nyilvánvalóan a darabok, a hangulatuk, az ötletességük és az, ahogyan érintik a hallgatót, nem egyforma, ezért kinek-kinek meglesz a  végére a kedvence, az, amelyiket hazaviszi, és még elmolyol rajta magában. Mint ahogyan az is, amelyikkel nem tud mit kezdeni, hiába a szerzők-előadók igyekezete - az est szépségén és összhatásán ez nem ront. Hat előadás lesz az ősszel, mi az elsőt láttuk. Rendezte Valló Péter. Következő előadás most kedden!

Elsőként Szabó Ákos - Konyha,  1961 című képe előtt Cserna-Szabó András / Fasírt dinnyeszezonban című darabját hallgattuk meg Őze Áron előadásában. Amilyen könnyeden indult (már amennyire könnyed lehet egy 60-as évekbeli történet), olyan váratlanul váltott drámába a történet, lett a kétszereplős életképből egyetemes üzenetű tragédia. Mi itt kezdtük (mindenki maga dönti el, milyen sorrendben, és mikor hallgat meg egy darabot, mert mindegyik legalább tízszer előadásra kerül az este), az egyik legerőteljesebb darabnál. (Fotó a muzeumcafe.reblog.hu-ról).

Haris László - 1975. VI. 5. című fotószekvenciájához Berg Judit írt azonos című jelenetet, amelyet Kovács Lehel adott elő. A X. Mázsa tér egy napja egyetlen képbe sűrítve az élet eseménytelenségét, rosszabb esetben ürességét vetíti elénk, és erre csak ráerősített a szöveg a maga történés-mentességével. Elgondolkodtató volt, bár nem lenyűgöző.

Karafiáth Orsolya következett Kirepül című jelenetével,amelyet

Rippl-Rónai József: Kalitkás nő című közismert képéhez írt (ld. a plakáton). Előadója Pálfi Kata volt, segítője Hovanyecz Petra. Családi jelenetet varázsolt a színpadra, születésnapot nagyszülőkkel, beszólásokkal és szurkapiszkákkal, nagyon illett a szerzőjéhez is, előadóihoz is, és váratlan pontossággal illeszkedett a képhez, ha annak hangulatához nem is. Mellettem valaki azt súgta a társának: minden család ilyen?, amit szerintem mély elismerésnek vehetünk, és ezennel én is csatlakozom a dicsérethez.

Jordán Tamás adta elő Barnás Ferenc darabját, amelyet Mednyánszky László: Shylock című képéhez írt. Maga Shylock lépett elő, és próbálta közelebb hozni magát és tevékenységét. Sajnos a szöveg volt erőtlen, Jordán hiába adott bele mindent - még egy műsoron kívüli slusszpoént is a taps után, így sem nem lehetett több az előadás, mint illusztráció.

Lovas Ildikótól sokat vártam a Spanyol menyasszony elolvasása után. Strobentz Frigyes: Adagio című képéhez írt Nap, mint a másik címmel jelenetet, amit Zsigmond Emőke adott elő, zongorán közreműködött Tihanyi Zsuzsanna. A jelenet temperamentuma, feszültsége minden volt, csak nem a kép sugallta elkalandozó álmodozás, de egy enyhén túljátszott durcásságot leszámítva jó volt.
Takács Kati a már életében legendává vált Sapphot jeleníti meg Péterfy Gergely az Orlai Petrics Soma: Sappho című képéhez írott művében. A szöveg és a gondolat, amit kifejezett vele, valamint a rendre felbukkanó időmértékes verselés nagyon jól találkozott a művész előadói stílusával, és valamelyes magyarázatot adott a biedermeyer bájt sugárzó, gyönyörű portré idealizált, szoborszerű komolyságára. Takács Katit pedig imádom.

Spiró Györgyöt Gulácsy Lajos: Dante találkozása Beatricével című képe  ihlette meg, a darabot Péter Kata adta elő. Spiró nem tett mást, mint dramatizálta a történteket Beatrice szemszögéből: az istenített ideánál kissé többre, testre, húsra, imádatra vágyó, ám attól a korai halála miatt megfosztott nő vágyakozását. A díszlet egy, a purgatórium-mennyország szintjeit jelképező gurulós épület-állvány volt, melynek két fölső szintjén Péter Kata nehézkes légiességgel mozgott parányi szárnyacskáival.

Dunajcsik Mátyás A tenger legsötétebb éjszakája címmel északi regét költött Kisfaludy Károly: Tengeri levegői vihar című képéhez, előadója a még mindig a nemrég történt tragédia hatása alatt álló, megrettent Sipos Vera. Az előadás díszlete a kozmikus méretűvé vetített vihar. Sipos Vera átélése, és a boltíveken táncoló emberfeletti méretű hullámok között a történet részeseivé váltak a nézők is.

Rakovszky Zsuzsa Farkas István: Szirakuzai bolond című képének alakját személyesítette meg, az ő monológját hallhattuk az időről, és annak megállíthatóságáról Kelemen József zaklatott, átszellemült előadásában. A mélységes hit, hogy az elkövetkezendőket meg lehet akadályozni, hogy az időt képesek vagyunk kimerevíteni egy nekünk tetsző pillanatban, szinte hihetővé vált ebben a pár percben.

Az egyébként kitűnő szervezés egyetlen döccenése  a számunkra utolsó előadás kezdetekor volt: egy teremőr közölte fél tíz előtt öt perccel, hogy nem lesz több előadás.  Nem hagytuk magunkat elküldeni, és pár perces egyeztetés után jött a hír, hogy mégis megnézhetjük ezt a műsorszámot is. Megjegyzem, hogy nem mászkáltunk vagy üldögéltünk az előadások közt, hanem folyamatosan mentünk egyikről a másikra, sajnáltuk volna, ha így sem fér be az időbe a tizedik. (Fotó a muzeumcafe.reblog.hu-ról).

Így utólag különösen ezt mondom, mert Trokán Péter előadása, Bánki Éva Mányoki Ádám: Őszibarackos csendélet című képéhez írott Az ezredes barackjai című darabjában méltó koronát tett fel az estre. Nem csak a közreműködő harmónia Balettiskola bájosan táncoló 6-10 éves növendékei miatt, hanem a klasszikusan elegáns kép enyhén frivol, enyhén titokzatos tartalommal megtöltése miatt. Trokán Péter remekelt, és bár legalább tizedszer adta elő, érezhetően élvezte ő is.

További képek az előadásról a facebook.com oldalán.

Washingtonban egyszerűen jól éreztük magunkat. Élhető városnak látszott, közepesen régi (amerikai mértékkel mérve) épületekkel, grandiózus városközponttal, amelyik mégsem olyan fennhéjázó, mint Párizs. Nincsenek benne, hála az 1899-es magassági törvénynek, felhőkarcolók és magas házak, ettől kevésbé érzed magad elveszve a város utcáin (emiatt viszont nagy területen fekszik). Mindhárom hatalmi ág itt került elhelyezésre, de pl. a Legfelsőbb Bíróságot Philadelphiában láttuk. Lakossága kb 600 ezer fő. Az utcán közlekedők, a hajléktalanokat és kéregetőket leszámítva határozottan elegánsak és van bennük valami tartás - mintha a fővárosban élés privilégium lenne. A városközponttól alig három metróállomásnyira laktunk, parkok és sugárutak között, a nagykövetségi negyed szélén.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A lakosság kb. fele afroamerikai, a számuk a pár évtizeddel előbbi 80%-ról folyamatosan csökken. Ennek ellenére a polgármester-asszony is közülük került ki.

A központ, a National Mall középületek és múzeumok sora a Capitoliumtól a 169 méter magas Obeliszkig. Mi is itt kezdtük a napot, és estig nem jutottunk máshová...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Sőt, másnap is itt töltöttük a délelőttöt, a szubtrópusi időjárás miatt a Természettudományi Múzeumban. Utána "úsztunk" egyet az Arlingtoni Temetőben.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az eső olyan szörnyű volt, hogy a ruháink még másnapra sem száradtak meg. Sebaj, majd a kocsiban, úton északnak...

 

 

Philadelphia után úgy alakítottuk az útvonalat, hogy az amisok földjén menjünk át. A 30-as úton mentünk Lancaster felé, és hamarosan találkoztunk az első táblákkal, amelyek a lovaskocsikra figyelmeztettek.  Mivel nem reggeliztünk, Paradise városába érve megálltunk az első szimpatikus kávézó előtt - amint mentünk befelé, a kint várakozó amis kocsihoz lányok szaladtak ki, a kezükben több pohár kávéval...

A kávézó mellett volt egy kis kézműves bolt is, nagyon sok szőttes, ruhanemű, bútor, festmény volt kapható, horror árakon. A kávézóban a pultban voltak amis sütemények, olyasmik, mint amiket itthon 'poharas' néven ismerünk, a tésztába sütött gyümölcsökkel. Választottunk egyet-egyet, és hosszú kávéval elfogyasztottuk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Sajnáljuk, hogy nem tölthettünk több időt itt náluk, de várt bennünket estére Washington.

 

Az ötödik éjszakánk után korán keltünk, mert nagy út állt előttünk. Először fel kellett venni a kocsit valahol Manhattan közepén, majd azzal kivergődni a városból, aztán meglelni az irányt Philadelphiába. Mindez a nemzeti ünnepen, a Függetlenség napján - ezért sem akartunk túl sok időt elvesztegetni, látni szerettük volna az ünnepségeket a függetlenség városában.

A kocsi felvétele egyszerűbben zajlott, mint féltem tőle, az automata sebváltós Dodge Journey is rendesen viselkedett, ha rendesen bántam vele (egy láb, mondom EGY láb!), csak azt a fránya gps-t nem sikerült életre csiholnunk. Azt, hogy hogyan jutunk ki a városból, szerencsére előre megnéztem, így nem okozott gondot megtalálni az alagutat New Jersey felé, de a túlsó parton reménytelenül eltévedtünk. Félreálltunk egy parkolóba (utólag jöttünk rá, hogy a Super Bowl-ból ismert MetLife stadion parkolójába), és kivártuk, amíg beállítjuk az uticélt, ő pedig rálel a műhódakra. Így persze már könnyű volt, legfeljebb az itthoni IGO és az ottani Tomtom közötti kisszámú különbség okozott félreértést néha.

Az első pihenőnél megálltunk kávézni, reggelizni, nagy tömeg volt, mindenki útra kelt az ünnepre és a hétvégére tekintettel, itt is szendvics és Starbucks kávé volt a menü. Amennyire nem szeretem a hosszú kávét, annyira meglepetés volt, hogy néhol jól csinálták, ihatóra, markáns kávéízzel.

Kora délután lett, mire elfoglaltuk a szállást, két napra elrekkentettük az autót egy pláza mélygarázsába, és elindulhattunk az ünnepségekre.

Az USÁ-ban nagyon komolyan veszik a hazafias nevelést, és nem csak nevelnek, hanem konkrétumokhoz, tárgyakhoz, eseményekhez kötik azt. Ezzel átélhetővé teszik a hazaszeretet érzését, a rendszeres ismétlődéssel kondicionálják azt az emberekben - a mindennapok részévé teszik. Olyat nem tapasztaltam, hogy valaki ezért vagy azért ne tartozna a nemzethez. Ugyanakkor azt is belenevelik, hogy a nemzethez tartozás kötelezettség, és büszkeség egyben. Mindenkire szükség van a mindennapi életben az ország és a társadalom működéséhez, de ugyanez igaz arra is, ha meg kell védeni a haza, a társadalmi berendezkedés vívmányait. Nagyon ügyesen, szervezetten és kora gyerekkortól folyik a nevelés, elválaszthatatlanul az iskolai oktatástól, és szinte észrevétlenül a felnőttkorban is.

A egyik ilyen esemény a Függetlenség napja, amelyet országszerte megünnepelnek. Két évvel ezelőtt Phoenix városában volt szerencsénk átélni a napot, az esti nagy happening, tűzijáték éppen a méltóságával, a családcentrikusságával és a piknik-jellegével fogott meg minket (ld. http://laur.blog.hu/2013/07/07/phoenix_537).

A mostani alkalommal a napközbeni rendezvényeket néztük végig. Az eső miatt az esti tűzijátékról lemaradtunk, de a parton az előkészületeket megnéztük. Végigsétáltunk a belvároson, megnéztük a francia második császárság stílusában készült, igazán impozáns városházát az előtte lévő szökőkutakkal és nyúlánk, díszes tornyával. A belső udvarában van a visitor center, ahol jegyet vettünk a körjáratos buszra másnapra, ma azonban gyalog akartunk lesétálni a partig. Elindultunk a Market Street-en, amelyik nyílegyenesen visz le a partig, közben bevásárlóközpont, Legfelsőbb Bíróság, Függetlenségi Múzeum, és sok vendéglő, fagylaltozó, pub található.

Mi, amit lehetett, megnéztünk, így a Függetlenségi Harang történetéről szóló kiállítást, és a Múzeumot is, találkoztunk korhű ruhába öltözött emberekkel, hagyományőrzőkkel, és éppen elkaptuk a városi nagygyűlés végét. Nagyon sokan vettek részt szivárványszínű kitűzővel, zászlóval, szalaggal, mert pár nappal előbb volt a Legfelsőbb Bírósági döntés a  melegjogokkal kapcsolatban - érezhetően és demonstratívan a szabadságjogok közé tartozik ez is. A központi ünnepség olyan volt, mint bárhol, énekkar, beszédek, éljenzés, és több ezres tömeg.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A parton már nagyon készültek, sokan helyet is foglaltak az esti eseményre. Addig azonban  ittam egy sört az üteg legénysége melletti placcon, majd egy nagyon felkapott, százévesnek berendezett fagyizóban G evett fagylaltot (a képek között egy cukrászda látható, ugyaninnen).

Az esti programot kihagytuk, mert erősen esett, és fáradtak is voltunk. Szükség is volt arra, hogy kipihenjük magunkat, mert a következő napunk volt a városra. Ezért is kellet a buszjáratra jegyet vennünk, az ugyanis körbejárja a nevezetességeket, és hop on, hop off jelleggel működik.

A napot a parton kezdtük, ahol teljesen el volt már takarítva minden nyoma az előző napi programoknak. Itt van Betsy Ross háza.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Philadelphia nagyon tetszett, New York után maga  a nyugalom szigete. Ahogyan ott mindenféle náció olvasztótégelyében éreztük magunkat, úgy itt feketéből volt nagyon sok, valószínű amiatt, hogy a rabszolga-felszabadítás mozgalma is innen indult. Nem tiszta város, csak NY-hoz képest. De nagyon barátságos, nyitott, nyugodt, kellemes, legalábbis amit felénk mutatott, abból ez jött át számunkra.

 

 

 

Az idei nagy utunk az USA keleti partjára vezetett. Az út saját szervezésű, egy-két ötletet merítettem az irodák kínálatából, de leginkább saját kútfőből találtam ki az útvonalat - három hét rövid, sok kompromisszumot kellett kötni, hogy időbe és pénzbe beleférjünk.

Az első uticél New York volt, itt öt napot töltöttünk. A repülőútról sokat nem érdemes írni, a jegy kétharmadába került Bécsből, mint Ferihegyről, és ezen a schwechati parkolási díj sem tudott érdemben rontani. Lehet, csúcsidőn kívül nem így lenne, de mi nem mehetünk, csak ilyenkor. Heathrow-n szálltunk át, ami hatalmas és kulturáltan jólszervezett, szavunk sem lehet sem az irányításra, sem a wifi-re. Az átszálláshoz egy órát mentünk a terminálok közt, úgy, hogy nem tévedtünk el (szerencsére a csomagok sem), és nem várattak az ellenőrzésnél sem két percnél többet.

A John F. Kennedy repülőtér sem kicsi, de ott egyszerűbb a közlekedés: van egy körjáratú vonat, amelyik minden terminált érint, és elvisz a metróig. A vonatra a jegyet egyszerűen megvettük, mert csak egyféle volt, a gondok a metróbejáratnál kezdődtek. Minden automatánál sorba álltak, és sokféle lehetőség közül lehetett (volna) választani. Itthon kinéztem egy hetes bérletet, de az automatán persze nem találtam oda, főként, hogy a mögöttem állóktól sürgetve éreztem magam (rossz, Közép-Európai beidegződés, mert tapasztalhattuk, hogy ott nincs türelmetlenkedés, beszólogatás). Így vonaljeggyel mentünk be a városba, szerencsénkre nem csak egyet vettem, mert kevés lett volna. Át kellett szállnunk, de pont az a megálló le volt zárva valami karbantartás miatt, ezért továbbutaztunk, majd átmentünk a másik oldalra (fent), majd új jegy a másik metróra, majd két megálló után ugyanazon a peronon átszállás az eredetileg megcélzottra, és így megint irányban voltunk. Mindez már este 11 után...

A szállót hamar megtaláltuk, és elfoglaltuk, nem kellett ringatni egyikőnket sem.

Reggel a Times Square, Rockefeller Center és környéke volt az első napi cél, de legelőször át kellett vennünk a New York Pass-t (ami nem biztos, hogy megérte anyagilag, de mindenhol soron kívül lehetett bemenni vele, és az idő megfizethetetlen), és kellett valami jó térkép is a városról, a nevezetességekről. A 42. utcánál van egy nagy turistahivatal, ott mindezeket letudtuk, és nyakunkba vettük a várost. Reggelink egy kis szendvics-bárban volt, kávéval. A kaja kitartott délutánig, olyan bőséges volt, közben az ablakból néztük az egyre zsúfoltabbá váló város nyüzsgését, majd erőt gyűjtöttünk és belevetettük magunkat a forgatagba.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Öt napot voltunk a Nagy Almában, bizonyos szempontból (látnivalók, pl.) kevés volt, más szempontból viszont sok a nyüzsgésével, a multikultúrájával, a szemetességével. Minden percet kihasználtunk, amíg az erőnkből futotta. Beszéljenek a képaláírások.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

.

 

Sokáig nem volt kedvem blogot írni, és sokáig nem figyeltem, mi van Körülöttetek. Most szembesültem vele, hogy S. meghalt (szíven ütött, kedveltem a képeit és a szemléletét), hogy Cs. inkognitóba vonult (remélem, meglelem), hogy Sz. törölte a blogját (kár), P. és R. alig-alig ír valamit az utóbbi egy évben. És a többiekről sem sok derül ki, nekem a freeblogos fiaskó volt talán az a pont, ami kicsit elvette a kedvemet, talán a többiekét is. Nem beszélve a múlhatatlan lustaságomról...

Az elmúlt egy évre van magyarázatom: a korábbi, és olyan jól funkcionáló munkahelyemről a tulajdonos elkezdett kipiszkálni. Tavaly márciusban kezdtem sejteni, hogy nem biztos, hogy innen megyek nyugdíjba (de soká még, istenem!), júliusban pedig döntő elhatározásra jutottam, nem harcolok, nincs nekem ehhez idegem, egy huszárvágással kiugrottam, és önállósodtam. A hidat nem én égettem fel magam mögött, hanem a Boldogok, akik örültek, hogy ilyen könnyen ment... Sajnos a kollégáim, a Csapat maradt, nem éreztem erőt ahhoz sem, hogy öt-tizenöt embernek munkát, fizetést, biztonságot teremtsek. Akkor nem, és azóta is csak félve gondolok rá. Egyszer úgyis megítéltetik, helyes volt-e így, én ma sem tudom.

Az előzőekre azért lehetett egzisztenciát építeni, ezzel ment el az év, és bár egy vállalkozó sose gondolhatja, hogy hátra lehet dőlnie, de legalább három hónapra mindig látom, mit fogok csinálni. Pont abban az időben, amikor a kilépés zajlott, elég sűrűn jártam orvoshoz (nem a piszkálás hozta elő, mert már előtte egy évvel kezdődött, hogy nem tudja senki, mi a bajom), de szerencsére ez is úgy megoldódott, hogy bár erősen vigyáznom kell magamra, kinek nem, de jól vagyok. (És nem az volt, amitől végig, kimondatlanul féltem).

Az utazást nem függesztettük fel, voltunk társasúton Kínában, házassági évfordulón Portóban, Grazban (Mixnitzben) a barátainkkal, Hollandiában Keukehofban, mert előzőleg egyszer lekéstük, Máltán az ünnepek között, de az utóbbi kettő kivételével nemigen írtam róluk. Utólag már sajnálom.

Fotókat is csak akkor csinálok, ha járok valamerre, csak a kép öröméért jó ideje nem. Viszont rengeteget olvasok (a párom szerint túl sokat).

Újévkor sosem teszek fogadalmat, így most sem :), de sokat vagyok itthon a munkaasztalom és számítógépem mellett, és ez reményt ad, hogy nem hanyagolom el a közösségi megjelenést sem. Hát, lássuk, fel blogírásra!

A Szépművészeti Múzeum folytatja a tavaly a Ganymedesszel megkezdett sorozatát. Újra színészek a múzeumban, akik egy-egy képhez kötődő rövidke darabot adnak elő. A kortárs magyar írókat-költőket a múzeum kérte fel, az alkotásokat, amelyek a darabokat inspirálták, maguk a szerzők választhatták ki. Hat előadás lesz, ebből mi a másodikon voltunk.

Az ötlet nagyon jó, hiszen a "halott" műtárgy megszemélyesítése, köré történet szerkesztése, megtöltése élettel mindenképpen más, teljesebb élményt adhat, hasonlóan a megfilmesítéshez. És ahogyan ott is, itt sem kell egyetérteni sem a történetfelfogással, sem a színészválasztással, ettől még maga az előadás élményt jelenthet.

Technikailag az előadás folyamatosan zajlik a tíz helyszínen, hamar rájöttünk, hogy ha a taps irányába megyünk, éppen beülhetünk a következő kezdésre. Az elején sokan voltak mindenhol, de fél kilenc után már családias légkörben hallgathattuk meg a darabokat. A termekben kis hatszögletű kartonülőkék vannak, nem túl kényelmes, de arra a maximum tíz percre tökéletesek - és az igazi az, amikor észre sem veszed, min ülsz, úgy elvarázsol az előadó. Bármilyen sorrendben nézhetőek a darabok, és bármelyik előadásra vissza lehet ülni akár többször is.

Ezen a napon egy színész, Pindroch Csaba nem tudott eljönni, az ő hangját lejátszották a műtárgy előtt, sajnos így nagyon személytelen volt, és nem hallgattuk végig. Pedig Parti Nagy Lajos szövege jó volt, de nem versenghetett az élő színészettel.

Ahány előadás, annyi stílus, annyi karakter. A Ganymedeszhez képest éppen ez adta a legnagyobb különbséget, ahogyan ott történetet kerekítettek a képek mögé, itt a legtöbb esetben egy-egy jellemvonást emeltek ki, és jelenítettek meg a fiatal színészek.

Kováts Adél  Hortesznakht imájában (Hortesznakht koporsójánál az új egyiptomi kiállításon, írta Tompa Andrea, rendezte Török Ferenc) az ember és az Isten viszonyáról beszélt, arról, mi fontos és mi nem fontos az életben. Mennyire munka és mennyire hivatás papnőnek lenni, hinni az imánk és a táncunk erejében, és látni azt, ahogyan az, akiért imádkozunk, mennyire nem nyitott és elfogadó az istenekkel szemben. Hinni azt, hogy megváltoztathatunk embert, mentalitást, sorsot, sőt egy nép sorsát, ha kitartóak és innovatívak vagyunk a hivatásunkban - az előadásnak ez a rétege ott nem is jött át számomra, csak már itthon, később. Ott enyhe aktuálpolitikát hallottam az imába, holott semmi konkrét utalás nem volt benne. A szövegben jócskán volt ismeretterjesztés a korról, de még éppen elviselhető mennyiségben. A színésznek sok lehetőséget nem adott a szerep és a rendezés az egyéniesítésre, de nagyon korrekt, pontos előadást kaptunk.

Trokán Nóra a Kiss Noémi által szerzett Fiam, te anyaszomorító című előadásban egy modern kismama és Szűz Mária párhuzamát állítja fel. Keveredik a profán és a magasztos, a képi elemek a teregetett pólókon ugyanezt támasztják alá. A színész átéléssel és humorral jelenítette meg a friss, és magányos, elveszett anyát, de a jelenet ettől sem lett teljes: több lehetőség volt az ötletben, mint amit kibontottak belőle, és azt is váratlanul, hirtelen hagyták lezáratlanul. Erős hiányérzettel álltunk tovább. (Rendezte Török Ferenc)

Térey János Alvó Apolló című művét (Lorenzo Lotto: Az alvó Apolló a múzsákkal és az elröppenő hírnévvel című képénél) Szabó Kimmel Tamás adta elő. A szöveg a hírnévre, a celebségre és mindezek viszonylagosságára épült, a jövőbeni snájdig, nagyon meggyőző protokollfőnök előadásában egy karácsonyi miniszterelnöki fogadás első perceiben. Valódi multimédiás előadás. Először annyian voltak, hogy egészen távolról láthattuk - inkább hallgathattuk, és így a monitoron megjelenő képek nélkül nem állt össze a történet. Később visszamentünk és a képernyőt is látva, az ott megszólalókat hallva kialakultak a karakterek, majd a politikai (vagy elvonatkoztathatóan más) típusok önmaguknak tulajdonított fontosságát és egyben kicsinyességét látva visszakanyarodhattunk az ihletet adó képhez. Tetszett, találó volt a fricska a múzeumokból elvinni tervezett műkincsek "államosításáról". Az egésznek volt egy kis áthallása a szerző Protokoll című darabjára. (Rendezte Pelsőczy Réka)

Jókai Anna Az alvó tanítvány című jelenete EL Greco Krisztus az Olajfák hegyén című képéhez kapcsolódott. Simon Kornél azt mutatta be, hogy kritikus időkben a gyávaság, a megalkuvás, a megúszni vágyás mennyire feltétele a túlélésnek,mennyire része az egyszerű ember mimikrijének. De azt is világossá tette, hogy az életben mennyi lényeges dologról maradunk le, azaz milyen mértékben rombolja ez a mentalitás az életünk minőségét is. Elgondolkodtató volt.  (Rendezte Török Ferenc)

Szabó T. Anna Giuseppe Cesari: Diana szarvassá változtatja Actaeont című képéhez írta jelenetét. A  Cafatban Borbély Alexandra Diana, a vadászat istennője szerepében a magát kellető, de végül elbizonytalanodó nő bosszúját játszotta el. Az istennő haragját drámai indulattal, lendületesen mutatta be, engem megfogott a színészete, és taszított a karakter, amit megjelenített, ritka az ilyen kettősség. (Rendezte Pelsőczy Réka)

Ugyanilyen szenvedélyes előadás volt Bartis Attila Szegény Salome című jelenetében Téby Zitáé. A részben mai korba telepített történet a könnyűvérűségét leplezni kívánó plázacica hisztije kíváló jellemábrázolás volt, a semmivel nem törődő, senkire tekintettel nem lévő, a saját egyéni érdekeit hajszoló ember képe, a háttérben "valami lúzer" hányavetin kikövetelt levágott fejével Lucas Cranach: Salome című képén...  (Rendezte Török Ferenc)

Garaczi László írta a Legjobb, ami történhet című jelenetet Giovanni Antonio da Pordenone: Szent Márk evangélista képéhez. A képen Szent Márk mintha olvasni tanítaná az oroszlánt, a jelenet azonban a mai kor Városligetében játszódik, állatkertből szökött oroszlánnal, szerelmespárral. A párból a fiú (Pálfi Ervin) lenne a "szent", aki nehezen fogadja el a társa szerelmét. Nehezen átérezhető történet, tökéletesen előadott csattanóval. (Rendezte Pelsőczy Réka)

A végére hagytam a két nekem legjobban tetsző előadást, azt a kettőt, ahol szerintünk a szöveg is nagyon jó volt, és a megfelelő színésszel találkozott, és tökéletesen kapcsolódott a képhez is.

Az első Bán Zsófia Ida című darabja Jules Bastien-Lepage - Halottak napja képéhez.  Szalontay Tünde egy kerek történetet, egy huszadik századi magyar életet ad elő a képhez kötődő momentumokkal. A megrázó jelenetben megelevenedik két nő életre szóló barátsága, a történelmi események sorsfordító tragédiája és a halállal való szembesülés. A túlélő megrendítő nosztalgiája elevenedik meg a kép előtt. (Rendezte Pelsőczy Réka)

A másik a Pieter de Hooch Levelet olvasó lány című képére írt Závada Pál jelenet, a Kelt Amszterdamban 1665 májusában, Fodor Annamária előadásában. A kerettörténet kibővíti a kép kereteit, bevonva Vermeert is a mesébe. A levél egyszerű, szenvtelen sorai mögött szerelem, féltékenység, büszkeség és megadás tragédiája jelenik meg. Fodor Annamária pedig úgy volt szenvedélyes, merengő és indulatos, ahogyan és ahol kellett - amíg kint vártunk az előző játék végére, a kiszűrődő hangokat túlzónak és erőltetettnek éreztük, de beülve ez az érzésünk elmúlt, és lett helyette az este egyik legjobb élménye.

Összességében az egész elmaradt a tavalyi este nagyszerűségétől. A legnagyobb baj a szövegekkel volt, ahol nem találtak, nem tartalmaztak elegendő muníciót, ott a színész csak kínlódhatott (különösen igaz ez a Kiss Noémi, Garaczi László és Bartos Attila szövegeire). Kár, mert amelyek viszont összeillettek, az jutalomjátékot jelentett a színésznek is, és maradandó élményt a nézőnek. Azt mindenesetre megállapíthattuk, hogy sok tehetséges fiatal színészünk van szerte a társulatokban, akik még egy gyengébb szöveget is el tudtak adni.

További képek itt, video alul jobbra.

Sógorom meghívott bennünket a Szegedi Szabadtéri Játékok nyitóelőadására, a Zorba, a görög című táncjátékra. Ennek két okból is nagyon örültünk, egyrészt, mert az ember örül egy (előlegezzük meg) jó előadásnak, másrészt, hogy akad az új családi nemzedékben, aki nem csak azt tartja természetesnek, ha mindig csak kap...

Így aztán hajrá Szeged, megbeszéltük, hogy OK, de akkor előtte találkozó hatkor a Jobb, mint otthonban, ne menjünk már éhesen az előadásra. Végül ketten ettünk halászlét (megint fantasztikusan finom, és a foszlós friss fehérkenyérnek is lehetetlen ellenállni), ketten harcsapaprikást túróscsuszával, ketten meg halkerülők lévén valami mást. Egyben azért a végén egyetértettünk, mindenki jót evett. T barátnője ráadásul aznap vette át a diplomáját, így felköszöntöttük egy csokor tulipánnal.

Az előadás este kilenckor kezdődött, a Hold már lemenőfélben, az égbolt ibolyakékre sötétedett, amikor a fesztiváligazgató kiállt, és néhány szóval megnyitotta az idei, 83. évadot (amelyeknek nem mindegyikében voltak megrendezve a Játékok, a háború alatt és utáni években). Most is volt némi kétely, hogy fel lehetséges-e a Dóm altemplomának felújítása miatt állítani a színpadot és nézőteret, de egy furfangos fordulattal megcsavarták a felállást. A színpad a Dómmal átellenes oldalára került a térnek, így - Balogh Zoltán miniszter szavaival élve a nézők megvethetik a hátukat a hitben, a szereplőknek pedig a Dóm tornyai isteni mutatóujjként jelzik az irányt. Ő nagyjából ennyit mondott (valaki megtaníthatná járni, legalább, amikor megtisztel egy eseményt a megnyitójával), majd következett a polgármesteri megnyitó frappánsan és pátosztalanul, dícséretes összeszedettséggel és röviden. (Kép a http://pannonrtv.com-ról)

Az előadáson a Győri Balett tánckara és a Szegedi Balett szerepel, Zorba Pátkai Balázs, Bazil Artem Pozdeev, az özvegy Gyurmánczi Diána, a fiú Sebestyén Bálint. A nagyjelenetek jól érvényesültek  színpadon - mi eléggé fent ültünk, onnan remekül látszottak a formációk. A szólók kifejezőek voltak, különösen megragadó volt Gyurmánczi Diána, különösen a fájdalmas, vagy kitagadásos jelenetekben. és nagyon karakteres Artem Pozdeev mozgása. A zene a jól ismert Theodorakis-kompozíció, a maga fülbemászó dallamaival.

A színpadkép és a látvány Dmitrij Simkin munkája, jól kitalált és kivitelezett, szürkén univerzális, kubista háttér, amelyet középen ketté lehet nyitni. Erre az alapra vetítették az adott jelenethez kitalált hátteret, tengerpartot, hegyvidéket, tüzet-vizet, mikor mi kellett. Átgondolt, megkomponált képek erősítették a mondanivalót (lásd a galériában). Nagyon pontos kellett, hogy legyen a kép is, és a vetítés is, hogy a szegleteken ne vesszen el a kép, ne váljék groteszkké a látvány.

Pazar előadás volt, és jó szervezés, látványos kép és tánc, köszönet azért, hogy eljuthattunk.

• 
• 
• 
• 
• 

 

A nyári utazásunk beszámolója először ott (aztán ha lesz rá idő, ide is átkerül, hogy egyben meglegyen):

http://felkereked.blog.hu/

 A Het Loo kastélyt az Orániai hercegi család építtette 1684-ben, szimmetrikus szárnyakkal, holland barokk stílusban. A kertje impozáns, a hatalmas területből a kastély háta mögött szigorú geometriájú díszkert, majd távolodva egyre romantikusabb  látszólagos érintetlenségben sétálhatunk. A királyi család 1962-ig használta a palotát, itt él haláláig Julianna királynő. A publikum számára a nyolcvanas években nyitották meg.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Sok termet meg lehet látogatni a kastélyban, közülük ötben a királyi család használati tárgyai láthatók, a többi a szokásosan berendezett nappalik, dolgozók, fogadók, hálók, könyvtárszobák. Nagyon tetszett, hogy bár minden pazar és a gazdagságról szól, nem keresett, hanem természetes. A kontrasztot a két évvel ezelőtti de Haar kastély jelentette, amelyiknél a tulajdonosok szükségét érezték a bizonyításnak, az állandó megmutatkozásnak, ebben a kastélyban ezt nem éreztem. Talán ez az, amikor valaki olyan régen beleszületik valamibe, hogy az már a zsigereiben van, mint az Orange-Nassaui királyi háznak, és ez a környezetükön is meglátszik.

Sok érdekes darabot láttunk, közülük az egyik egy romantikus-modern  kávéskészlet, amelynek minden darabja két különböző félből volt összeillesztve. A készlet Julianna királynő kérésére készült, a múlt és a jelen együttélését kérte bemutatni. A készletet szűkebb körben használták a palotában, feltettem ide a képét.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A kastély parkja nagyon szépen, gondosan kialakított, és rendben tartott. A képeken látszik, hogy közvetlen a palota körül kellemesen árnyas, lugasos részek, kis belső kertek találhatók, majd a nagyobb kiterjedésű díszágyások, a szépen nyírt tekergőző bokorsorok után egy hagyományosabb kertrész következik szökőkutakkal gazdagon díszítve, amelyikből a Gloriette után átjárás van a  természetesen hagyott, bár szépen gondozott több tíz hektáros erdőbe.

• 
• 
• 
• 
• 

A két évvel korábbi bejegyzés a de Haar kastélyról.

 

 

Egy előadáson belül két nagyon szórakoztató és jól, látványosan kivitelezett és előadott darabot láttunk az Operaházban, a Trójai játékokat, és A Szilfidet.

A Szilfid a romantikus balett kialakulásának kezdeteiről való darab, amelyik koreográfiája szinte érintetlenül hagyományozódott át. Az ősbemutatóján, 1832-ben egy olasz koreográfia alapján táncolták, ami August Bournonville dán koreográfust arra ösztönözte, hogy újraértelmezze a táncot. Olyan sikeresen tette ezt, hogy az eredeti koreográfia eltűnt, nem is maradt fenn, az övé viszont túlélte a majd' két évszázadot. A darab megteremtette a fehér balettet, a spicctáncot, és valószínűleg ebben használta először Marie Taglioni a spicc-cipőt is.

(a kép a http://webradio.hu-ról, rajta a másik szereposztásból Shoko Nakamura)

Bournonville 1929-ben, már Dániában kezdte el kidolgozni a mára már nevét viselő stílust és technikát, amely elsősorban a francia iskolán alapszik és egyedülivé vált a világon. Szinte teljesen hiányoznak belőle a látványos, széles mozdulatok, ezzel szemben gyors, aprólékos és nehéz munkát követel a táncosaitól, miközben mindez magától értetődően egyszerűnek és könnyűnek tűnik a szemlélő számára. "A művészi tökéletesség csúcsa az, amikor a mechanikus mozdulatokat és a fárasztóan nehéz elemeket a harmonikus nyugalom álarca alá tudjuk rejteni." - vallotta. A hangsúly a lábmunkán van, amit a "gömbölyű" kartartás tesz természetesebbé. A balettben a nemek egyenrangúak, így a férfiak az orosz vagy az angol iskolához képest keveset emelnek. Jellemző még az "épaulement" (alaphelyzet, amelyben a váll és a tekintet a szabad láb irányába fordul). A mester védjegyévé vált az ún. "dán ölelés" is, ami egy jellegzetes ugrás. Továbbá a koreográfus tudatosan kerülte, hogy táncosnői rövid tüllszoknyában táncoljanak, és ezáltal vonják magukra a férfiak tekintetét. (port.hu)

 

A szilfidek könnyed, légies erdei szellemlények. A darab története röviden, hogy egy szilfid megkísérti a házasulandó Jamest, kérve, hogy őt vegye el. A légies, valószerűtlen teremtmény elcsábítja a férfit, aki követi őt. A kaland rossz véget ér, a James által megsértett boszorkány megátkozza őt, és ármánykodásával a romlásba dönti mindkettejüket.

A darab nagyon míves díszletek között kerül megrendezésre (Csikós Attila munkája). A második felvonás erdeje sejtelmes és titokzatos, talán a mellékelt képeken is látszanak belőle részletek.

• 
• 
• 

Tanykpayeva Aliya légiesen könnyed szilfid, különösen az első felvonás-beli csábításban kifejező a játéka. Timofeev Dmitry James szerepében könnyen, különösebb kétségek nélkül csábul el, nekem hiányzott a drámaiság a játékából. Annál több volt belőle Effie, az elhagyott menyasszony szerepében Pap Adriennél, és a boszorkányt nagyszerű színészi képességekkel játszó Komarov Alekszandr előadásában. Betanította Maina Gielgud.

A Nemzeti Balett előadását, összeszedettségét, a táncosok együttmozgását és a színpadképek kialakítását csak dicsérni tudom. A spiccen mozgásokat olyan légiesen és könnyeden mutatták be, ahogyan azt Bournonville annak idején elképzelhette, szinte látható mozgás nélkül suhantak a táncosok a tisztáson. A végén többszöri vastaps jutalmazta őket, valóban megérdemelten.

Meglepetésünkre a darab előtt még volt a műsorban egy egyfelvonásos balett is, Trójai játékok címmel. A kifüggesztett plakát balettparódiaként jegyezte, ami mindenképpen valami különlegességet jelzett. Először nagyon furcsa volt, amikor a nyolc férfitáncos a baletthoz alig hasonlító tánccal elkezdte az előadást, különösen, hogy biciklicsengőt és mozdonysípot is tartalmazó gépzenére. Nem sok kellett hozzá, hogy az Operaháztól - szerintem - idegen előadással meggyőzzenek. Nagyon mozgalmas, látványos, humoros jeleneteket láttunk, a nyolc harcos spartakiád-szerű bemutatkozását, a testépítők pózainak felidézésével. A kockás hasak és a kidolgozott izmok játéka volt, egységes és jól felépített alig több mint félórában.

• 
• 

A jelmezek talán a  trójai harcosok öltözetére hajaztak, a mozdulatok a balett, a capoeira, és harci játékok ötvözetéből álltak össze igen megragadó látvánnyá, amihez nagyon kellett az is, hogy a szereplők hihetetlenül élvezzék, amit csinálnak - megmutathatták hajlékonyságukat, mozgékonyságukat, és - a hagyományos balettől eltérő módon - az összeszedettségüket és koncentráció-képességüket. Felszabadultan végezték a mozdulatsorokat, ami nem ment az együttmozgás rovására. A koreográfus Robert North, Julian Moss tanította be, a zenét Bob Downes állította össze.

Egy rövid részlet az utóbbi darabból a Harlemi Táncszínház előadásában:

 

Hollandiai utunk harmadik napja, Haarlemtől  Vesting Naardenig. 

A Haarlemi szállást kilenc óra körül elhagytuk.  A kocsit a belvároson kívül tettük le előző este, elsétáltunk addig a bőröndöket húzva. A főtére, a templom körül éppen kipakoltak a vásárra az árusok, a sajtos odahívott minket egy kóstolóra, nagyon ízes, finom, de egyáltalán nem túl illatos sajtot kínált, vettünk is belőle egy kisebb szeletet. Egy hatalmas, kb. 3 kilós gurigából vágta le, a burkolat külső felén Haarlem címere volt látható.

Az első utunk Edmond aan Zee-be vezetett, ez egy tengerparti halászfalu volt még ötven éve is, ma már üdülőfalu szállodákkal,vendéglőkkel és homokos tengerparttal. A világítótorony miatt kanyarodtunk erre, de ha már itt voltunk, meg is reggeliztünk egy kis szálló éttermében. 

Útközben tulipánföldek között haladtunk el, megálltunk az egyiknél, ahol egy szélmalom is állt a közelben. A gazda éppen járta az ágyásokat, volt, amelyekről már leszedték a virágokat, volt, a többit most ellenőrizte, mikor kell elvégezni a munkát. Az ágyások körül nagyon finom virágillat lengett.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Alkmaarba vezetett az utunk. Ez a város (úgy 140 ezer lakossal) a sajtpiacáról nevezetes. A piacnap a péntek volt, amikor  - ma már igazi üzletkötések nélkül - megrendezik a sajtvásárt,  mint turista-látványosságot,  fataligákon, átalvetőn szállított sajtgurigákkal. Ebből kimaradtunk, de a hetivásárból nem, végig a főutcán étel- és ruhaárusok sorakoztak, sajt, virág, hal, lacikonyha, minden volt. Sajnos régiséget nem árult senki, bizsut, ruhát többen is. Végigsétáltunk, amíg kedvünk volt, majd megnéztük a Nagy Szent Lőrinc templomot. A bejáratnál lévő tájékoztató szerint a templom működik, de egyben az itt rendezett koncerteknek, és más közösségi megmozdulásoknak köszönhetően úgy hívják, mint Alkmaar nappali szobáját. Nagyon jó az akusztikája, ezért a zenészek is kedvelik. A templom kereszthajója két végén hatalmas ablakokon ömlik be a fény, meglepően világost teremtve a térben - napsütésben különösen fenséges a látvány. A tér egyébként hatalmas, legalább harminc méter a belmagassága. A kereszthajó egyik végében kávézó üzemel, gondolom, a szertartás alatt zárva.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Innen a beltengeren, a Zuiderzee-n keresztülvezető úton átmentünk a túloldalra. Az út vagy húsz km-en keresztül a "tengeren" vezet keresztül, egy keskeny földsáv tetején, amelyik pont olyan széles, hogy az út elférjen rajta. A víz körben nem tűnik túl mélynek, karók állnak ki belőle mindenfelé. Az amszterdami kikötőbe tartó hajók a Zuiderzee nyugati szélén egy mélyített csatornában tudnak közlekedni, az utaknál zsilipeléssel. A térképen látszik, hogy ma is dolgoznak a kiszárításán: a sötétzöld területeket nemrégiben (a nyolcvanas évek közepéig) szárították ki, kialakítva több várost, és egy új megyét, Flevolandot. Mi a Lelystadhoz vezető úton mentünk át.

Itt már nem volt túl messze a szállásunk, de még egy elmaradásunkat szerettük volna pótolni. A holland területeket a nyugatról jövő támadások ellen egy vizivár-füzér védte, amelyik a Zuiderzee főváros fölötti sarkától indult, és az ország közepén húzódott dél felé. Két évvel ezelőtt Utrechtnél megpróbáltunk bemenni  Fort Rijnauwen várába, de nem sikerült. Most csaknem útbaesett Vesting Naarden vára, amelyik szombaton is nyitva tartott, így oda kanyarodtunk. A vár is, a város is megérte a kitérőt, nagyon szép a belváros, és tökéletesen helyre vannak állítva a vár védművei is.

 A légifelvétel tökéletesen visszaadja a vár szerkezetét, és az elmúlt század változásai ellenére azt is, hogy a nagyon alacsony olaszbástyák ágyúival távol lehetett tartani az ellenséget, aki viszont csak a vízen közelíthette meg a várat. A védelmi vonal várainak az ágyúk megjelenésétől, a XV. századtól utoljára az 1870-es évek porosz háborújában volt védelmi szerepe. A védekezés nagyon fontos eleme volt a víz, amellyel elárasztották a környéket, kivágva minden fát, és felgyújtva az épületeket. Mindenki bemenekült a várba, és ha szerencséjük volt, a nagyon megnehezített közlekedés és a védművek elegendőnek bizonyultak a betörés ellen.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A város közepén álló katedrális egy festői kis téren áll, körbe lehetett járni, de be nem engedett a hatalmi gőgtől szenvedő cerberusa. Cserébe belecsöppentünk egy veterán-autó felvonulásba, amelyik második világháborús, szerintem az amerikai hadsereg által elhagyott járművekből állt, szépen felújították őket, a jelzéseikkel, felszereléseikkel együtt, és korabeli egyenruhába öltözött büszke tulajdonosaik vezették. Volt vagy harminc, teherautótól a könnyű páncélosig, szanitéckocsik, parancsnoki dzsippek. Gyanítom, a felét már láttuk valamelyik háborús filmben...

• 
• 
• 
• 
• 

 

A főtér mellett volt egy kedves kis cukrászda, két huszonéves srác vezette, G fagyira vágyott, ami a meleg miatt nem is csoda, én inkább egy almás specialitást kértem: tésztába csomagolt, és együtt kisütött, cukormázzal csorgatott almát. Ugyan szépen enni csak fürdőkádban lehetett volna, úgy morzsált, folyt és ragadt, de olyan finom volt, amilyen jól nézett ki.

A templom melletti padon ültünk le enni, hamarosan társult hozzánk egy kis holló, az egyik lába sérült volt, neki is nagyon ízlett a süti.

Innen már Apeldoorn volt az úticélunk, az utolsó esténk eltöltése, majd másnap a a Het Loo kastély bejárása, mielőtt repülőre szállunk hazafelé.

A város a nyolcadik század óta létező település, két ősi út kereszteződésében épült, az egyik több száz éves fogadó és postakocsi állomás épületében kialakított kis családi vendéglőt szemeltük ki a búcsúvacsora elköltésére. Alig kaptun helyet, végül a hosszú asztal végén ülhettünk le egymással szemben - no nem hosszában. Nagyon hangulatos a Restaurant De Bon Vivant, az étlapja nem túl hosszú, de nagyon ízletesen és szépen főznek - közben a szomszédos asztalnál a tulajdonos és családja élt családi életet valami nagynénivel, de diszkréten. Közben arra is maradt idejük, hogy felénk is elnézzenek, majd a végén a hölgy ki is kísért, beszélgettünk, úgy tűnt, nemigen volt még magyar vendége.

Keukenhof, G régi vágya volt látni, két éve lekéstük egy héttel, de amilyen meleg volt a tavasszal, attól féltünk, most is csaka  végét látjuk. Ez a szántóföldi tulipántermesztésre igaz is volt, a legtöbb földön már csak a levelek látszottak, de azért pár szép táblát láthattunk.
Keukenhof esetében ez a veszély nem fenyegetett, fox nyitvatartási ideje van itt tavasszal, és a virágágyásokat úgy állítják be (egész éves gondos tervezés és előkészítés után), hogy ebben a pár hétben minden időszakban virágbőség legyen. Keukenhof egy gazdaság, amelyik a hatvanas években kezdte a kiállítást megrendezni a kastély hatalmas parkjában, mára kinőtte magát, milliónyi ember látogatja, ami nem csoda, hiszen egy hihetetlenül gazdag és színpompás esemény. Elsősorban tulipánokról szól, legalább ezerfélét láttunk, amelyek nem csak a színeikben voltak különbözőek, de egyre több a tömött (bazsarózsára emlékeztető szirommennyiséggel rendelkező), a karcsú, csúcsain kihajló virágú, a cirmos-szélű szirmokból álló virágú,és az egy száron három fejet hozó.  A színekről pedig nem is lehet beszélni, annyiféle van, egyszínűektől a többszínűekig, még piros-fehér-zöldet is láttunk.

A tulipánok mellett az üvegházakban tematikus kiállítások vannak, ezek általában két-három hetenként változnak. Most éppen liliom-, krizantém és orchidea kiállítások voltak, hatalmas területen, olyan fajtákkal, amilyeneket nemigen látni, és nagyon profi elrendezésben.

Az egész napot bent töltöttük, a pocsék idővel dacolva. Az eső csak ritkán szemerkélt, de a szél az kegyetlen volt, ezért óránként bemenekültünk valahová, és ittunk valami meleget. A képeken is meglátszik a napsütés hiánya, de a színeket és a formákat lehet látni. Délutánra már szinte tömeg volt a kertben, de a délelőtti órák nagyon kellemesek voltak, mindenhová oda lehetett férni, és ki lehetett várni a pillanatot, amikor nincs senki az ágyás közelében. Hatalmas élmény volt a nap, a kirándulásunk fénypontja, a rengeteg virággal, színorgiával, virágkötészeti megoldásokkal, és mindez egy nagyon festői, gondozott környezetben. A képekhez általában nem írok szöveget, ott beszéljenek a virágok.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A virágmezők és -ágyások után szóló virágok:

• 
• 
• 
• 
• 
• 

  .

• 
• 
• 
• 
• 
• 

.

A hajnali repülőút végén Eindhovenben felvettük a kocsit, majd elindultunk. Ezen a napon Haarlembe kellet eljutnunk, ott volt a szállásunk. Ráértünk, és több megállót is beterveztünk az útra. Az első Breda városa volt, amelyet a katedrálisa miatt iktattunk be.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A katedrális gótikus, az 1400-as évek végén épült, messze kimagaslik a környékből, belül hatalmasan ágaskodó tér, az oltár körbejárható kívülről. Az előkelőségek padjai gyönyörűen faragottak, a faragványok jó része sérült az évszázadok alatt, le-letöredeztek egyes darabok belőle a használat alatt.  A oltár körüli külső térben kis kiállítás, a Nassaui hercegek mecenatúrájáról. A család az 1300-as évek végén lett Breda és környéke birtokosává, egy holland nemesasszonnyal való házasság révén. Csak áldhatják ezt az őst, hiszen azóta a Rajna-Pfalzból ideszármazó grófi család Hollandia történelmének jelentős tényezője, kezdve a spanyolokat kiverő Orániai Vilmostól a mai királyi családig. Pénzük, hatalmuk, befolyásuk volt, használhatták bátran tehát a művészetek pártolására is.

Breda után Kinderdijk szélmamaihoz igyekeztünk. Útjavítások miatt lassan értünk oda, fellélegeztünk, mire megpillantottuk Kinderdijk házai között a réten álló szélmalomsort. A malmokat egy mélyföld kiszárítására építették, a feladatuk a csatornák között egyre magasabbra emelni a vizet, amíg az befolyhat a tengerbe. A tizenkilenc szélmalom mindegyike az 1700-as években épült, eyg részükben laknak, van közöttük múzeum is, amelyben az eredeti bútorzatot és felszerelési tárgyakat, valamint az akkori életet megjelenítő vetített jeleneteket láthattunk.

• 
• 
• 
• 

 A kiállítási központban láthattunk egy filmet is a helyszínről. A malmok még a XX. században is üzemeltek, mára azonban az együttes végére épített hatalmas átemelőtelep vette át a funkciójukat. A hely 1997 óta a Világörökség része.

A következő megállónk Hága központja volt, a Royal Picture Gallery Mauritshuis. Két éve renoválták az épületét, ezért el volt költöztetve ki a város másik végére, emiatt akkor nem tudtuk megnézni, pedig szép gyűjteménye van Vermeerekből és Rembrandtokból. Akkor azt írták, hogy 2013 végére elkészül az épület, sajnos ez ma már idén őszre csúszott. Azért elmentünk, de amit kerestünk, azok a képek nem voltak kiállítva az ideiglenes helyen, Mondriantól pedig nem voltunk elragadtatva - azért szép kollekciójuk van a 16.-17. századi flamandokból, és a vendéglátó múzeum impresszionistái is megértek egy sétát. Csak Vermeer, az nem volt egy sem.

Már csak egy dolgunk volt, elmenni a szállásra, Haarlembe. Nem mentünk fel a sztrádára, hanem a tengerparthoz közeli, a nyaralóvárosokon keresztülvezető úton döcögtünk, pompás villasorok és kertek között. Útközben megnéztük Keukenhof megközelítését is, az ottani virágkiállítás lesz a másnapi programunk.

Az esti Haarlem nem volt túl barátságos hozzánk, az időjárás szörnyű volt, a belvárosban (a középkori városfalon belül) óránként ezer forint a parkolás este kilencig, így csak addig álltunk meg, amíg a hotelt elfoglaltuk, aztán kivittük a kocsit a nagyállomási parkolóházba. A székesegyház oldalában állt a szállodánk, az árához és a nevéhez képest meglehetősen gagyi, de a személyzet legalább készséges volt.

Kicsit rendbe szedtük magunkat a kocsi elhelyezése után, majd elindultunk felderíteni a várost. A főtér épületei nagyrészt a XV-XVI. századból valók, szépen rendbehozva. Kicsit kijjebb már vegyesebb a kép, de ott is elég sok a régi, szép ház, kereskedőházak, a homlokzatukon a cégérrel vagy a relieffel, ami a foglalkozásra utal. Az utcák zegzugosak, romantikusak, ha éppen nem dühöng a szél :)

Bemenekültünk a hideg elől egy vendéglőbe, egy indiai család üzemeltette, nagyjából az volt az étlapon, ami itthon is az indiai éttermekben. A családfő többször odajött, ellenőrizni, hogy minden rendben van-e velünk - úgy is volt, kivéve a befogadóképességünket, ezzel sajnos csalódást okoztunk neki...

 

Nagyon jó kezdeményezés ez a Múzeum+ este, az volt már akkor is, amikor a Szépművészeti csinálta, és az most is, amikor havi váltásban a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria tartja őket. A Galériában most voltunk először ilyen rendezvényen, egyébként is esedékes volt meglátogatnunk, mert jó ideje nem jártunk a képtárban. A mostani este a Férfi és a nő kapcsolatáról szólt.

A programból a vonzó név számomra Virág Judit művészettörténész volt, aki "Szerelmek, múzsák, barátok" címmel tartott mindjárt kezdéstől egy előadást - Hat magyar festő életéről, és műveiről beszélt a címnek megfelelő fonalra fűzve, Munkácsy, Rippl-Rónai, Vaszary, Gulácsy, Márffy és Mednyánszky voltak a kiválasztottak (Ha valaki olvasta Nyáry Krisztián Így szerettek ők történeteit, akkor ugyanabban a könnyed, ismertető stílusban mesélt Virág Judit, de a képek, de a hangneme sokkal komolyabb volt annál, a képekhez fűzött kommentárjai, megjegyzései mélyenszántóak). Én sok újat hallottam szerelmekről, szeretőkről, ihletről és szenvedélyről (vagy éppen annak képeken látható hiányáról...), bár diavetítéses, statikus előadás volt, mégis lekötött az első perctől az utolsóig.

Ezután kezdődött a kupolacsarnokban a Nemzeti Táncszínház előadása, részletek a Szarvasénekből. A darab népzene és néptánc kettőséből próbál hagyományőrző módon korszerű (kortárs) darabot alkotni, ami nagyon nehéz, ha nem reménytelen vállalkozás. Nem a művészi értékkel érzem, hogy baj lenne, falábúként is jártam eleget táncházba ahhoz, hogy közel legyen hozzám a néptánc, és nem hiszem, hogy lenne még olyan vidéke a Földnek, ahol ilyen időtávlatú népi tánchagyományt, ilyen precizitással, ilyen mennyiségben és társadalmilag ilyen széles körben ápolnának. A múlt és a jelen közötti különbség az, ami ellehetetleníti a művész és a befogadó dolgát egyaránt. Ami az egyiknek a hagyomány kerékbe törése, a másiknak az maga az elavult változatlanság, a harmadiknak pedig a konyhai háziáldás gagyiba hajló nosztalgiáját idézi - ember legyen a talpán, aki a rajongói körön kívülre is képes hatni egy-egy munkájával. Van, aki az ellentmondást hihetetlenül látványos jelenetekkel és nagyszínházi vagy szabadtéri monumentalitással hidalja át, más inkább a hagyomány és eredetiség csillagképe alá rendezi a koreográfiáját - ez az előadás az utóbbira példa (rendező-koreográfus Mihályi Gábor).

Az előadás végét megvárva, kissé megkésve kezdődött Gimesy Péter művészettörténész Veszedelmes viszonyok című tárlatvezetése a 19. századi gyűjteményben, próbáltunk elindulni rajta, de a résztvevők száma jóval 100 felett volt, így egyszerűen élvezhetetlennek éreztük, és otthagytuk a második kép után - pedig a tárlatvezető nagyon jó stílusban, magával ragadóan beszélt. Ezért inkább ittunk egy pohár bort, és közben belehallgattunk Grecsó Krisztián és Kollár-Klemencz László Rájátszás című műsorába, amelyben többek közt zenéltek, és Grecsó felolvasott megjelenés előtt álló könyvéből.

 

• 
• 
• 
• 
• 

Innen Szurcsik József csábított el bennünket, bóklászás közben véletlenül belefutottunk a vezetésére gyülekezőkbe, és úgy határoztunk, meghallgatjuk. Ő is a 19. századi gyűjteményben vezetett, egészen máshol kezdte, mint Gimesy, kevésbé is volt összeszedett,  mint ő, sokszor improvizált, más képet vett elő, mint amit előre elgondolt. Ő művet az alanya szemszögéből közelítette meg, ki ő, miért van ott, miért pont úgy, és legfőkeppen, hol van mellőle a másik? Így az egyalakos képeket, szobrokat is felfűzte a Férfiak és nők vezérszalagjára, de nagyon érdekeseket mondott a párokról is. Bacchánsnők, vágyakozó és évődő szerelmesek, magányos férfiak között járva mesélt festési technikákról, színekről, modernségről.

Amikor vele végigértünk, csaknem utolért Gimesy Péter a következő csoportjával, így az utolsó két termet két, teljesen eltérő stílusban és szempontok szerint értékelve jártuk be gyors egymásutánban - a Benczúr Gyula Nárcisszusát  és a Bachhánsnőjét mindketten elemezték, egészen másokat kiemelve.

Szurcsik előszeretettel állt meg a mezítelen nőket ábrázoló képek előtt, és elemezte azokat nagy átéléssel, a saját képeit ismerve nem tételeztem volna fel róla ilyen érzékenységet. Gimesy inkább a drámai vonásokra, és a képek érdekességeire, történetére, különlegességeire hívta fel a figyelmet.

És mire Gimesy befejezte, már közel volt a záróra, nem terveztünk eddig maradni, de egyszerűen túlságosan lekötöttek...